Néhány favorit rész a kedvenc könyvemből:

"David hirtelen érzelmi visszatáncolása valószínűleg katasztrofálisan érintett volna a legjobb körülmények között is, tekintve, hogy én vagyok a világ legragaszkodóbb lénye (egy vizsla és egy tapadókagyló keveréke), de a mostani körülmények a lehető legrosszabbak voltak."

"Elkeseredett voltam és függő; több figyelmet és törődést igényeltem, mint egy koraszülött hármas iker."


"A falakat a létező legmelegebb színekre festettem, és minden héten virágot vettem magamnak, mintha csak kórházi látogatásra mennék – saját magamhoz."


"– A szellemi vezetőm – felelte David.
A szívem kihagyott egy ütemet, aztán megbotlott és hasra esett. Majd felállt, leporolta magát, mély lélegzetet vett, és bejelentette: – Nekem is kell egy szellemi vezető!"


"– Az elme pihenőhelye a szív. Az elme egész nap fülsüketítő lármával, harangok zúgásával, veszekedések zajával van körülvéve, és másra sem vágyik, mint egy kis csendre. A szív csendje az egyetlen hely, ahol az elme békében megpihenhet. Ide kell eljutnod."


"– Nem nevetek! – sírtam. – És kérlek, te se nevess, de azt hiszem, azért olyan nehéz túltennem magam ezen a pasin, mert komolyan azt hittem, hogy ő a lelki társam.
– Valószínűleg az is volt. Csak az a baj, hogy nem fogtad fel, mit is jelent ez a szó. Az emberek azt hiszik, hogy a lelki társuk tökéletesen illik hozzájuk, és ugye mindenki erre vágyik. De az igazi lelki társ az nem más, mint egy tükör, aki megmutatja, mi az, ami téged visszatart. Ő az, aki felhívja a figyelmedet önmagádra, hogy végre megváltoztathasd az életed. Az igazi lelki társ valószínűleg a legfontosabb személy, akivel csak összehoz az élet, mert ő az, aki ledönti a saját magad emelte falakat, és életre pofoz. De hogy örökre vele maradj? Á! Az túl fájdalmas lenne. A lelki társak csak annyi időre tűnnek fel az életedben, amíg rá nem világítanak a személyiséged egy újabb árnyoldalára, aztán eltűnnek. Hál' istennek. Az a bajod, hogy nem vagy képes ezt a mostanit elengedni. Pedig vége van, Süti. Davidnek az volt a feladata, hogy felrázzon, hogy kimenekítsen a házasságodból, amit el kellett hagynod. Le kellett csípnie egy kicsit az egódból, rá kellett hogy mutasson a korlátaidra és a függőségeidre, össze kellett törnie a szívedet, hogy aztán egy új fénysugár hatolhasson be oda, és bele kellett hajszolnia a kétségbeesésbe, hogy végül ne legyen más választásod, mint az, hogy gyökeresen megváltoztasd az életed."


"– De szeretem.
– Hát szeresd.
– De hiányzik.
– Hát hadd hiányozzon. Valahányszor eszedbe jut, küldj felé némi szeretetet és fényt, aztán ejtsd a témát. Azért félsz feladni Davidnek ezt az utolsó kis darabkáját, mert akkor végleg egyedül leszel, és Liz Gilbert halálosan retteg még a magány gondolatától is. De jól vésd az agyadba, Sütikém. Ha kisöpröd az agyadból a Daviddel kapcsolatos rögeszméidet, akkor a helyükben nem marad más, csak üresség, vákuum, egy nyitott hely – egy ajtó. És szerinted mihez kezd az univerzum azzal az ajtóval? Bezúdul rajta – maga Isten tódul be rajta! –, és több szeretettel áraszt el, mint amiről valaha is álmodtál. Ne használd többé arra Davidét, hogy eltorlaszolja ezt az ajtót. Engedd el."


"Talán tíz napja lehettem Olaszországban, mire Depresszió és Magány rám találtak. A Villa Borghesén sétálok át aznap este, egy, az iskolában eltöltött boldog nap után. Az aranyló nap a Szent Péter-bazilika fölött áll. Elégedettség tölt el ebben a romantikus környezetben, annak ellenére, hogy egyedül vagyok, míg a parkban mindenki más vagy a szerelmét ölelgeti, vagy egy nevető kisgyerekkel játszik. De ahogy megállok, és a mellvédnek dőlve bámulom a naplementét, elkezdek egy kicsit tűnődni, majd ez a tűnődés rögeszmélésbe fordul, és itt érnek utol.
Szó nélkül, fenyegetően közelednek, mint valami komor detektívpáros, és oldalról bekerítenek: a jobbomon Depresszió, bal oldalamon Magány. Nincs szükség arra, hogy megmutassák a szolgálati jelvényüket. Jól ismerem ezeket az alakokat. Évek óta űznek velem macska-egér játékot. Bár bevallom, meglep, hogy itt találkozom velük, alkonyatkor, ebben az elegáns olasz kertben. Egyáltalán nem illenek ebbe a környezetbe.
Nekik szegezem a kérdést: – Hogy találtak meg? Ki árulta el, hogy Ró-mában vagyok?
Depresszió, az örökös kötözködő visszakérdez: – Mért? Tán nem örül, hogy láthat minket?
– Menjen a fenébe! – felelem.
Magány, az érzékenyebb lelkületű kopó így szól: – Elnézést, hölgyem. Nekem követnem kell az utazása során. Ezt a megbízást kaptam.
– Jobban örülnék, ha nem tenné – mondom, mire szinte bocsánatkérően megvonja a vállát, és közelebb araszol hozzám.
Aztán megmotoznak. Zsebeimből kiürítik az összes boldogságot, amit magammal hordoztam. Depresszió még a személyiségem is elkobozza, de hát mindig ezt teszi. Aztán Magány elkezd vallatni, amit nagyon rühellek, mert a procedúra mindig órákig tart. Udvarias, de kérlelhetetlen, és mindig elbuktat. Megkérdezi, hogy van-e valami kézzelfogható okom a boldogság-ra. Faggat, hogy ugyan miért vagyok ma este megint egyedül. Tudni akarja – pedig ezt már százszor megkérdezte –, hogy miért nem vagyok képes egy kapcsolatomat sem fenntartani, miért tettem tönkre a házasságomat, miért szúrtam el a dolgot Daviddel, és egyáltalán miért szúrtam el az összes létező kapcsolatomat. Érdeklődik: ugyan hol voltam a harmincadik születésnapom estéjén, és miért baltáztam el az egész életemet azóta. És miért nem tudom összeszedni magam, miért nem élem azt a fajta életet, ami a hozzám hasonló korú tisztességes nőkre jellemző: miért nem nevelgetem a szép kisgyermekeimet egy szép nagy házban? És vajon hogy gondoltam, hogy csak úgy elfutok Rómába egy vakációra, miközben az életem romokban hever? És miért hiszem azt, akár egy éretlen kamasz, hogy ez az olasz út majd boldoggá tesz? És végül: ha így folytatom, hová jutok öreg koromra?
Hazasétálok, remélve, hogy majd lekopnak, de nem, a két fajankó hazáig követ. Depresszió keményen fogja a vállam, míg Magány nagy hangon szónokol és vallat. Még vacsorázni sincs kedvem; nem akarom, hogy bámuljanak közben. Nem akarom, hogy feljöjjenek a lakásba, de ismerem Depressziót jól, tudom, hogy egy kemény gumibotot hordoz magával, és nincs semmi, amivel megakadályozhatnám a bejövetelét.
– Ez nem igazság – mondom Depressziónak..– Mit keres itt? Már leszol-gáltam az időmet New Yorkban.
Erre csak sötéten somolyog, elfészkelődik a kedvenc fotelomban, felteszi lábát az asztalra, és rágyújt egy szivarra. Az undorító füst betölti az egész szobát. Magány figyel közben, sóhajt egyet, majd ruhástól, cipőstül bemászik az ágyamba, és magára húzza a takarót. Tudom jól: ma éjszaka vele alszom."