Gyurkovics Tibor: Száj
Már nem tudom, hogy miért szeretlek                
de azt azért tudom: nagyon.
Most hát reád rakom a terhet,
szempilláidra a szerelmet,
a mellkasodra, a szívedre,
a vállaidra, s úgy hagyom.


Hajnal Anna
Ezüstpárákban álmodó hegyek
tündéri folyók felé lejtenek,
melyek fölé az ámult, ifjú hold
aranyló arca szomjasan hajolt,
s úgy csókolja a vizeken a fény,
ahogy emlékeimben téged én.


"Ha valakit valóban szeretsz, azonnal tudod, ha megbántod - nem azért, mert látod az arcán, hanem mert a bántás pillanatában önmagadon érzed a bántalmat, neked is fáj - és tudod, hogy nem kellett volna. Nemcsak neki, neked is sajog, azonnal."
(Müller Péter)


Légy nyugodt – bízz bennem...
Míg a nap lenéz rád, én sem fordulok el tőled,
Míg a hullámok csillognak
S a falevelek susognak néked,
Szavaim sem szűnnek meg csillogni,
Susogni érted.


Áprily Lajos
Tudom, hogy két kezem nem part és nem erő
maholnap aszu ág, szélvert és remegő.
Mentésre ingatag, tartásnak nem elég -
síkon át, hegyen át kinyújtom tefeléd.


Anita Scythe - Út
Elindultam az úton.
Kicsit tán egyedül,
Mint mikor éj csendjébe
Lágy szellő hegedül.
És mosolyogtam a napra,
Csillagos könnyem hullott éjjel,
Akár maró kínnal vertek,
Akár elemésztő kéjjel.
És hiába csapódott hozzám
Percnyi időkre egy-egy társ,
Viharos estéken mégis
Magányt talált a villámlás.
És hosszú utak után most
A te mosolyoddal ébredek,
Erős vállad a támaszom,
S ha tudlak, én is védelek.
És látom már végét az útnak,
S te, ki mellém szegődtél, édesem,
Hozzám tartozol, mint mához a holnap,
Mint testhez a szív; lüktetve, véresen


Sárga fény ömlik, este lett.
Áprilisi szelíd fuvalmak.
Megjöttél. Késtél éveket,
most mégis örömmel fogadlak.
Ülj mellém, húzódj közelebb,
mosolyogj - nézd csak, itt van,
lapozd a kis kék füzetet:
versek, gyermekkoromban írtam.
Bocsásd meg árnyék-életem,
meleg napverőn is holt örök tél.
És bocsásd végre meg nekem:
sokakról hittem, hogy te jöttél.


A mi szerelmünk holdfénnyel volt teli
S a kék határban a lila arcú mákok,
A hadrendbe álló kukorica lányok
Hajladoztak, itták a messzi út porát;
Az alvó út porában alvó pántlikák.
Október volt. Kalitkánkba benyúlt az ég,
S mi azt hittük, hogy érdemes még.
Hogy él legbennünk egy félkész-tartomány,
És csillagcsordánk léptet a felvert út porán.
A bejárók fölött almaillat,
És érett holdat himbál
Egy meggyfaág.


"Szeretnék szemed kútjába merülni,
mélyére szállni,
s odalenn megérinteni,
ha már egyedül vagyok:
a végtelent."