Vele takarózva aludtam el, és rémülten ültem fel reggel, tudván, hogy elment, hiszen fáztam.

Halálosan köszönöm. Ha egy kávét is kapok, akár adoptálhattok is.

Mindenkinek jogában áll hülyének lenni, de te bántóan visszaélsz a lehetõséggel.

A párok mindig megtalálják egymást. Nincsenek véletlenek, nem létezik tévedés. Mindenki azt kapja, amire vágyik, amire érdemes.

Ha elmegyek is, veled maradok; erre csupán a szeretet képes

A vágy a lélek ajándéka a testnek

Az idõk kezdete óta imádjuk szapulni a külsõ világot. Holott valamennyiünk mûve, képmása a kor, amelyben élünk. Mert tettünk érte, vagy mert nem tettünk ellene.

Fegyvertelennel nem vívok szellemi párbajt

Komponáld ki magad a panorámámból.

Nem szégyen a lelkizés, az a gáz, ha valakinek nincs mivel.

...Vissza kell adnom: szép volt, de kölcsön. Álmom a Holdon, lábam a Földön.

A szellemi fölényt szükségtelen éreztetni, éppen az benne az irritáló, hogy érzõdik.

Ilyen pillanatokban ezernyi érzelgõsség fordul meg a fejemben, de pusztán önfegyelem kérdése, hogy hallgassak róluk. A tilalom a gondolatokra nem, csakis a szavakra vonatkozik, melyek kimondva feltétlenül elveszítenék jelentõségüket, varázsukat. Legfeljebb lemeztelenítenék az érzést, kifejezni úgysem tudnák.

Senki helyettünk a ballépéseinket nem teszi meg, és a zsákutcáinkat nem járja be.

Hát csak úgy szeress, ahogy szeretni érdemes. Semmivel sem törõdve, szabadon hagyva engem.

Alig-alig aludtam. Valaminõ félöntudatlanságban hevertem, nem akarván elhinni, hogy végre valóban itt tartok, hozzásimulva, vele összegömbölyödve tölthetem az éjbõl még hátralévõ idõt. Rettegtem, ha elalszom, reggelre kiderül, mindez csak álom volt. Féléberen õriztem a meseszép valóságot.

Látható-e, mit tesz hozzám éjrõl éjre az az egyszerû csoda, hogy velem alszik el, mellettem ébred?! Ha ettõl megfosztanának, a halálnál rettentõbb történne velem. Nem mondok, nem mondhatok le róla, hacsak nem õ kéri.

Feltúrtuk a remény szemétdombját, s ahogy a kedvenc bögrét ragasztaná meg az ember, úgy illesztgettük egymáshoz a halott szerelem darabkáit...
Persze az elsõ koccanásnál széthullott az egész.

Beláttam, ez a pasas bármit el tudna simítani, az egyenetlenül felkent aszfalttól a Sziklás hegységig.

Ahhoz, hogy egy nõ ragyogjon, olyan férfi kell, aki ragyogtatja õt

A szerelem kimeríthetetlen forrás. Határos a csodával, ha nem a csoda maga. Változatossága és színei vetekszenek a csillagok számával. Hasonlít a tengerhez; szépséget és fájdalmat bõven mér. A lélek fájdalmától ne féljetek. A kín elhamvad lassan, akár a tûzrakás. Amikor elfoszlik a füstje is, meglátjátok: elvezetett valahová, megerõsödtetek.

Bátortalanul felpillantok rá oldalról, arcélét nézem. Meghatódom az érzelmeimtõl. Akármi történik, amint ránézek, megszólal bennem a hárfa, a talpamtól az ölemen át, a fejem tetejéig elektromos áram cikázik keresztül rajtam, megremegtet elgyengít. És ha fejem tetejére állok, akkor sem tudom kivédeni, elnevetni, kisebbíteni. Legfeljebb dührohamot kapok a hitvány nõtõl, aki bennem lakik. A nyavalygós, vágyakozó, szerelmes nõtõl.

A legtöbb férfi aprólékos részletességgel tud beszélni arról a nõrõl, akit használ, de nem szeret. Amint szerelmes lesz, elbutul a tekintete, elapad a szava. Himnuszt költ a kedvesrõl, csakhogy ezt már magába zárja. Ezekhez a gondolatokhoz illetéktelen az idegen fül.

Minden megérint. Úgy látszik, sose nõ be a szívem lágya.

Nem féltem többé, tõle s magamtól, megbékéltem a szeretéssel, amely oly elevenné tett, mint semmi más, elszabadultam, s bár még nem tudtam, hová leszek ezután, mámorított a kitörés.

Ha olykor kiadod magadból a fájdalmat, akkor nem hurcolod végig az életeden, ezen és az eljövendõkön. Érzelmeink azért vannak, hogy átéljük azokat, vagyis gazdagítanak. Az átéletlen, elásott érzelmek betokozódnak, megmérgeznek

Táncolnék veled, zene sem kellene, néznélek, és nem törõdnék vele, hogy te vagy bárki más meglátja, ölelnélek, miként álmomban, olyan ösztönösen és gondolattalanul, és ezért félek tõled. Tõled félek.

Elfogadtam, nem az a dolgom a világon, hogy önmagamon kívül bármin változtassak. Tehát nem akarom megjobbítani az igényteleneket, bunkókat, részvétleneket, tudatlanokat, aberráltakat és sorozatgyilkosokat, valamint sokan másokat. Azt viszont megtehetem, hogy széles ívben elkerülöm a rühelletes fazonokat, nemde?! És most mondok valami fájóan profánt: nem karmolom az úgynevezett emberiséget. Egyes emberpéldányokat szeretek vagy kedvelek, ám õket is csak azután, ha már meggyõztek arról, hogy a köreimbe tartoznak. Ez persze azt jelenti, hogy kasztosodom. Oké, ezt is vállalom.

Bizonyos napokon az ember õszintén el tudja hitetni magával, hogy állati ronda.

Másfél percig térképet olvas, azután fejbõl navigál, mégse tévedünk el. E szempontból bámulatosak a férfiak. Álmukból felpofozva is tudják, merre van észak. Nekünk, nõféléknek, ehhez legalábbis egy mohos farönköt kell magunkkal hurcolnunk a ridikülben.

Nélkülem múlik el néhány perc az életembõl.

Bármily különös, elõször történt meg velem: találkoztam önmagammal. Olyképpen, mintha a padláson álló kosárnyi kacat mellé kuporodtam volna, egyenként kézbe véve valamennyit, egyszerûen csak hagyván, hogy megérintsenek bennem valamit, s az a valami simogató, könnyû fájdalommal felelt az érintésre.

Te nem engeded õket közel magadhoz. Olyan közel, hogy megérinthessenek, észrevegyék a szemed színét, szomorúságodat. Olyan közel, hogy sóvárogjanak ott maradni.

Nincs is annál a napnál komorabb, mint amelyen ráébredünk: mindaz, ami mostanáig fontosnak látszott számunkra, valójában a nullánál is kevesebb.

Szerintem már eldöntötted a szakítást, legfeljebb még halogatnád valameddig. Ilyenkor az tart vissza a borítástól, hogy jaj, mi lesz a másikkal nélkülünk: biztosan megtébolyodik, leugrik a toronyból, holtig agyászra szorul, ágybavizelõ, alvajáró lesz, cölibátust fogad. Ehhez képest a különválás valami újnak a kezdetét jelenti, és végül hasznára válik mindenkinek, többnyire. Ezt persze a szakításkor még átkozottul nehéz elhinni.

Tudod, mi nõk azért szeretjük zavarba ejteni a férfiakat, mert teherbe nem ejthetjük õket.

Láttál már õsrégi filmet? Néhol teljesen kifakul, eltûnik a kép. Azon a helyen csak fura villódzás látható. Ilyenek az emlékek.

Hetek óta megtorpanok, ha szerelmespárokat látok az utcán, és csak bámulom végtelennek tetszõ csókjaikat, szenvedélyes veszekedéseiket, nézem a láthatatlan lasszót, annak hurkát a nyakukon, idegeiken. Nézem õket, és bölcs mosollyal elhallgatom a vérembe szivárgó fájdalmat.

Momentán valami moszattal, vagy egysejtûvel cserélnék legszívesebben. Valamivel, ami a létezés gyönyörétõl eltelve, gondolattalanul vegetál.

Az egód már rég betüremkedett az ajtón, de te még csak félúton taposod a gázt hazafelé.

A magad képére akartál formálni, én pedig azt hittem, elfogadod, hogy ez nem sikerülhet. Mindketten tévedtünk. Játszma játszmát követett. Mígnem kihûlt minden. Fej, szív, ágy.

Azt reméltem, az idõ múlásával könnyebbé válik a teher, hogy felvirrad a nap, amelyen igazából nélküle ébredek, amikor már nem csak fizikailag, de mindenestõl eltávolodik tõlem, kivész belõlem; elmúlik rólam, akár egy gyönyörû átok, amely valamennyi borzongató szépsége ellenére mégiscsak átok.

- Nem utálhatsz!
- Miért?
- Mert ahhoz elõbb szeretned kéne.

Ha majd nyugdíjba vonulok, vidékre költözöm, a falu legvégére. Lovat, kecskét, kutyát, macskát, oxigént fogok tartani.

Én még ott tartok, hogy minden évben kivonom magam a karácsonyfa-hisztériából. Nehogy már miattam leöljenek a gyökerérõl egy gyönyörû, eleven fenyõfát! Aztán boldogan csomagolgatom az ajándékokat, és csak a többedik díszes papírtekercsnél jut eszembe, hogy na, vajon ezeket mégis mibõl, hány fa élete árán csinálták?!

Majd én fogom megváltoztatni a világot?! A világot, amelyet Isten -így mondják- a maga képére és hasonlatosságára teremtett. S ha ez így igaz, nem is csodálom, hogy nem mutatkozik elõttünk. Mellesleg nem ártana, ha felkeresne egy menõ pszichiátert.

A férfiaknak azért nõ a szakálluk, hogy borotválkozzanak, azaz ne kelljen reggelit készíteniük.

Megöljük a tehenet. Megöljük és megesszük. A disznót is. Leszúrjuk, és hamm, bekapjuk. Bármit, ha húsa van. Azután elmegyünk a templomba. Vízbe fojtjuk a kismacskát, a kutyakölyköt; olykor az irtózott újszülöttet is. És templomba megyünk. Megvetjük, gyûlöljük, közvetve vagy közvetlenül elpusztítjuk egymást. Majd templomba megyünk. Kiagyaltuk Istent, hogy feloldozhassuk magunkat és egymást. Elvégre emberek vagyunk. Irány a templom.

Nem rá tartozik, hogy nélküle csak tengõdöm, hogy mellette, általa virulok ki. Nem kötöm az orrára, hogy távolléte majdnem olyan szorongást kelt bennem, mint a fogorvos várószobájában ülõ páciensben a rendelõbõl kiszûrõdõ hangok: a villanyfúró sivítása és a soros áldozat metszõ sikolyai.

Csillapíthatatlan és legyõzhetetlen szabadságvágyunkhoz mohó, szinte gyermekies odatartozásvágy társul, és csak látszólagos az ellentét. Szabad az, aki szabad szívvel választja meg, kitõl és mitõl függjön, hová tartozzon.

Én nem merem elmondani, amit érzek. Félek súlyától, erejétõl, és félek attól is, hogy az, akinek szánnám, akivel szívesen megosztanám, megrémülne tõle.

Ahogy telik-múlik az élet, egyre kevesebb dolgot nézünk, de azt egyre élesebben látjuk. A léghajóból is ki kell dobálni a felesleges cuccot, hogy magasabban szálljon. Akinek nincs szíve kidobálni: az nem repül.

A giccs: ami túl szép ahhoz, hogy szép legyen.

A ragyogó Hold lassan átsugározta az égboltot, s ahogy átadta fényét, õ maga valamelyest meghalványodott. Föld és menny egymás világosságát tükrözték oda-vissza.

Késve tudom, de száz életre megjegyzem: szeretni csak a szerelem minden fájdalmával együtt érdemes, vagy sehogy. Amikor visszaszületek, nem leszek abban a helyzetben, hogy keresselek, mert nem fogok emlékezni rád. De megismerlek majd.

- Pont jókor jössz, mert ez a nap legjobb része.
- Melyik az a rész?
- Az, amikor te meg én mi leszünk.

Ne macsózz már! Kihabzik a füleden a tesztoszteron!

Ne azért legyen itt, mert nem mehetett el, hanem azért, mert kedve volt visszajönni.

Úgy voltunk, mint kompót a dunsztmelegben: ücsörögtünk, ezt hullára untuk, ám mégsem moccantunk, nehogy feltûnjünk és megegyenek.

A macska fekete-ezüst csíkozású, háztartási kendermagos. Füle, mint a denevéré. Szeme kuviké, szempillája félméteres. Farka antenna, még három másik cicusnak is futná belõle. Hátsó lábai, akár a kengurué. És tudja, hogy gyönyörû. Peckesebb aligha lehetne.
A dög mélységes megvetéssel viseltetik irántunk. Pontosan ama pillanattól fogva, amelyben Cyd, a kedves, nekünk ajándékozta. Ella halk sikollyal fejezte ki elragadtatottságát. A macska köpött rá.
Igazi férfi az istenadta. Megközelíthetetlen, mogorva. Meg akartam szelídíteni. Be kellett kúsznom utána a szekrény mögé, majd félig lebontottam a könyvespolcot. Azután asztalok, székek alatt araszoltam, akár egy nindzsa. A cicus perceken belül felfedeztette velem a lakás legrejtettebb zugait. De megfogni nem tudtam.
Miután Ella nyugovóra tért, elkeseredett hajtóvadászatot indítottam a bestia után. Elmartam végre. Kimerülten ledõltem vele az ágyra. A hátára fordítottam. Vakargattam a hasát. Széttárta lábait, hogy alaposabban hozzáférjek, de persze blazírt maradt. Hízelegve édesgettem. Szebbnél szebb szavakkal ostromoltam. Füle a hanglejtésem ritmusára mozogott; szemrése tágult, keskenyült, akár a potméter. Ám hiába tömjéneztem, nem ájult ki tõle, nem dorombolt. Amint elengedtem, odébbállt. Mint egy emberpasas.
Na jó le vagy te ejtve, gondoltam. Néhány napig keresztülnéztem rajta. Mellõztem.
Ez kellett neki, naná. Egy estén, midõn az ágyamra dõltem, kis idõ múltán éreztem ám, hogy odaheveredik a lábamhoz. Mintegy véletlenszerûen, fejét a térdemhez dûtötte.
Nem reagáltam. Frászt. Csakhamar a térdemre fektette a mellsõ lábát.
Hozzáérintettem az ujjamat. Kéz a kézben heverésztünk.
Végre odajött a párnámra. Karomra hajtotta a fejét, s alig hallhatóan, tartózkodóan dorombolni kezdett.
Életem legstrapásabb hódítása volt. Utána nyomban rá is gyújtottam egy cigire.

Ott él mellettünk egy ember, legyen az férj, feleség, szülõ vagy testvér, és valójában nem törõdünk vele. Nem tudunk róla szinte semmit. Hallgatjuk, és aligha halljuk. Kedvesen és barátságosan bánunk vele, mintha e kettõvel pótolni lehetne mindazt, amit nem adunk meg neki, ami lehet figyelem, lehet szeretet, lehet gondoskodás. Az esetek többségében nem adódik elõ olyan helyzet, amelyben ezt felismerhetnénk. Elmúlhat így egy egész élet is.

Zsigereim belereszketnek. Torkomba szalad a szívem. Meg kell veszni, úgy hat rám, mint egy kísérleti atomrobbantás. Évek óta bizakodom, hogy egyszerre csak elmúlik. Be kell látnom végre: idülten szerelmes vagyok.

Hûtlenség önmagadhoz, ha ilyesmi csak eszedbe jut is.

Nevetnem kell. Azt hiszem, ha ennek átengedném magam, úgy vihognék, mint valamelyik horrorfilmben a boszorkánnyá változtatott lányok, akiket aztán hiába aprítottak fel, hasztalan hantoltak a földbe húsz láb mélyen, lépten-nyomon elõjöttek, hogy hátborzongatóan, cincogósan, rémesen vihorásszanak, éjhosszat.

Annak a zokninak már saját személyisége volt.

Hetvenéves koromig be se gombolom a sliccemet.

Velencei tükör nem veri úgy vissza a fényt, mint én a lánykérést.

Alighogy elveszett szemem elõl, fájdalmas hiányérzet lepett meg, próbáltam felidézni vonásait, hogy legalább ilyképpen magam mellett tartsam õt, ám képe pislákolt, nem vált meggyõzõvé, s megint meglepett a felismerés, mennyire szeretem. Hirtelen megtaláltak a szavak, melyek már-már kifejezhették volna érzelmeimet, és a merszet sem nélkülöztem, hogy elmondjam. Utánaszámoltam, milyen régen öleltük egymást. Ezer év elõtti együttlétünk ízei eláradtak bennem, s villamosszékerõvel ráztak meg; e rengéstõl egy megapolisz porrá omlott volna. Dühödten kikértem magamnak a szerelmi függést.