Most
ezek a tarkóig visszanyírt fák,
egy limonádészagú nyári napra gondolok,
arra a pályaudvaron töltött félórára,
ahogy a Zamárdiból érkező vonatod
vártam, megszomjaztam,
és betértem a kantinba egy sörre.
Késtél, ezt állapítottam meg a ponyva alól,
vagy talán én érkeztem korábban.
Szélcsend volt és sörpadok,
nem zavart a mindenütt-beton,
a nehéz levegő koponyafeszítő forrósága.
Megelégedtem azzal, hogy tudom, élsz,
a sör kellően hideg volt, megnyugtatott az
idegenek társasága. Tudtam, hogy
velük még annyi mindent kezdhetnék,
persze nem lenne sok,
és csak ültem, vasalt fenékkel,
és kinyújtottam a lábam. Néztem,
hogyan mozognak azok,
akik fontosnak hazudják az idejüket,
mennyi szervezés, hogy ne tűnjön
menekülésnek, egy kitakart vágányon
a beérkezett, koszos vonatra
teszik fel poggyászaikat, és közben
titokban rettegnek a hangosbemondó hangjától,
nehogy jobb ajánlata legyen. Ültem,
és boldog voltam, ez
szinte biztos. Mellém szegődött,
majd dorombolni kezdett
kezem alatt egy kósza fénysugár.
