Néha mintha a testemen
kívülre csordulnék.
Pont annyi folyik ki belőlem,
amekkora
a belém mártott fájdalom.
Annak idején apám ivása
és a sok veszekedés
kiszorított belőlem mindent,
nem adtak helyet másnak.
Így próbáltak veszíteni
saját súlyukból.

Látja, uram, ez a sötét ég
belóg a szobába,
a lábam szárára tekeredik,
mellemig elér az ujja,
rám tenyerel és látom
a belőlem kicsordult Annát.
A sötét azt is magába szívja.

Hiába izzaszt a nyár,
lapítja testemet a nap,
továbbra is fázok,
lépésenként a cipőtalpam
a járdára fagy.
Odafagyok a metró ülésére,
az irodámban a székre,
a kezemhez fagy a csésze,
a kés, a karóra.

Kering bennem, mint a freon,
tízévnyi háború, költözések,
egyre táguló üresség,
folyton elveszett tárgyak,
végeláthatatlanul szakadó égboltok,
az apám torkába hasított lyuk,
hulló bombák fütyülése
a föld fölött, ahogy a rengés
az ablak üvegét rázza,
mindegyik utolsó csók,
minden elmaradt bocsánat
kering bennem és hűt apám hiánya.

Az estéhez hegeszti
az ég alját a nap.
Kapar belülről valami,
és nem találja a belőlem
kifelé vezető utat.

Nehéz lélegezni.
Itt ül a tüdőmben apám,
a sok elszívott cigaretta
lent rekedt füstjében,
a kátránytól már egészen fekete lett,
s mint az ördög,
csak a szeme, a foga világít,
pedig nem nevet.

Mert hiába nem ivott ő többet,
hiába békültem én ki vele,
hiába nevettünk utána együtt annyit,
aztán hiába halt meg,
valami legbelül mindent
újra és újra
megfagyaszt.

Mi van a szív mögé szorítva, uram?
Ahányszor sóhajtok,
hátulról meglöki valami a szívemet,
sokszor a mellem is beleremeg,
úgy ver belülről ez a valami,
egyenesen a szív mögül.