Minden rendben van
épp az életében. Főz
levest, rendel más
napokon. Dolgozik,
szabadidejében olvas,
kirándul.
Minden rendben.
Aztán néha, esős, őszi
délutánokon hirtelen
eszébe idéződnek
tizenöt, húsz éve történtek.
Családja, akiket nem látott,
mióta kiköltözött. Akik
meghaltak, már azóta,
még előtte. Régi barátok,
de bútorok, utcák is,
egész enteriőrök. Egyik-
másik férfi, afféle majdnem-
szerelme.
Mindez érthető.
Gyereket vár, nem is az elsőt.
Érzelmei vannak, másabbak
a szokottnál, szépiásabbak,
erőteljesebbek. Érthető.
A hormonok.
Mégis, egy idegen ország,
mint otthon. Egy idegen
nyelv, amit még nem beszél
jobban a sajátjánál. Még.
Azzal a férfival,
vagy azzal a másikkal –
mereng el néha. Azokkal is
lehetett volna legalább ennyire
boldog. Anyanyelvi szinten.
Milyen lett volna
akkor, és milyen
lenne most?
Melyik utcákon
sétálnának, hogy
is hívták azt az utcát,
azt a valahanyadik
kerületi boltíves részt,
ahova most behúzódhatnának,
és aggódhatnának, amiért
már túlórázik a bébiszitter.
Néznék este a híradót.
Barázdálnák homlokaikat a
gipszként kötő, hazai problémák.
Amikről most együttérzően
igyekszik értesülni, mikor
nem felejti el, mindenféle
forrásokból. Spórolnának
néha több, néha kevesebb
sikerrel. Másképp hívná fel
az anyját, más hangon, egy
közelebbi, durvábban
bensőséges tónusban.
Bosszankodnának áramszüneten,
tömegközlekedésen, kormányon.
Nincs elkeserítőbb, keseredik el,
mint a vendégeknek, kedves
ismerősöknek szánt, tapintatos
udvariasság. Hogy vagy, köszönöm,
azt képzeld, hát itt meg, igen, még
emlékszem. De azt képzeld! Igen.
Nem boldogtalan.
Határozottan minden rendben
az életében. Sétál, néha elmosogat.
Neveli a gyereket, elszundít
napközben is, olvas, moziba jár.
Hozzábújik a férjéhez, küld
és kap fényképet otthonról.
De magában
pár percig még elsírdogál.
