Néha úgy érzem, a legrosszabbat kapod
mackónadrágot, a melltartó nélküli napokat,
összefogott, kusza hajat, bozontos szemöldököt,
mikor ördögi gondolatok trappolva táncolnak
az agyamon. Bárcsak mondhatnám, ez azt jelenti,
szeretlek, a foltos fehér pamutpóló,
a könnyek, az asztalomon gyűlő pisztácia-
és narancshéj, de ez mégis valami más.
A lakásban, akár a fejemben, úgy mozgok,
mintha a szépség ketrecéből szabadultam volna ki.
Úgy, mintha magas fűben mozognék, ez inkább az állat-énem,
mint bármi más. Tévedtem, mégis azt jelenti,
szeretlek, de valahogy több, amikor visszamondod,
kialszanak a fények, hideg szél libbenti a függönyt,
és így, talán életemben először, végre elhiszem.
