Nem igaz, hogy egyformának születtünk,
mert más-más sebeket kapunk. Vagy különböző
szerelmek nyomát viseljük. A rémálmaink sem
ugyanazok, bár mindannyian megébredünk
az éjszaka közepén, ha rosszat álmodunk,
és megkönnyebbülten nézünk ki a felhős
vagy csillagos égre a tetőablakon. Ez mind
igaz, és mégsem. Hiszen valójában közeledünk.
A szilvamag és almamag között sokkal nagyobb
a különbség, mint a szilvafa és almafa között.
Nemcsak télen, hanem nyáron is, amikor sűrű
lomb borítja őket. Aztán a gyümölcs, persze,
megint különbözik. Készséggel elismerem. De
mégis, ha belegondolunk, a cseresznyemag
és a dió. A cseresznyefa és a diófa. Vagy akár
a fenyő is. Pedig az tényleg máskor, máshonnan.
Kísérlet a hasonlóságra. Az egybeesésre. A sokat
hangoztatott életcél. Folytonos közeledés. Hogy
másfelől, másképpen, más alakban, de végül
ugyanoda. Majd amikor már teljesen egyforma,
csak ág, csak tüske. Csak szétszórt maszkok
a földön, mint aki sok mindent kipróbált.
Megnyugtató lesz, hogy történet voltunk.
Nem saját test, és nem saját lélek. Esemény.
