Nyár.
Kádárkocka.
Szögesdrót-kerítés,
alatta kutya ásta lyukak.
Csendes környék ez,
a szóbeszédet visszaverik a falak.
Sokéves a burkolat.
A házalapba atyai rosszallásokat
kevertek a beton mellé.
Egy tisztítófestés igazán ráfér
a bent felejtett mosolyokra.
A kihordott szobamagány is
elszállításra vár a konyhakövön.
Nem jöttek érte.
A nyílászárók sem a legújabbak.
Néhol javítani is kell,
mert a kimondatlan szavak
kifolynak a réseken.
Más levetett emlékeivel borítjuk
a molyrágta kanapét, hogy elfedjék
az átbeszélt éjszakáktól kijáró rugókat.
Néhány régi szokást le kellene nyírni
az udvaron, túl sok gyökérrel
kapaszkodnak a felszín alatt.
Ha nem teszünk végre valamit,
még elburjánzanak.
A ház mellett terasz, kőlépcsők.
A kertben anyánk életműve.
A szomszéd kérdésére száraz köhögés
a válasz, mint amikor ballagás után
nekünk szegezték: "Mi lesz belőled?"
Mondhattuk volna azt,
hogy generációs szakadék.
Abból is a mélyen zengő fajta,
amibe ha belerúgják a követ,
még másnap is visszhangzik.
Igazán megvehetné már valaki
a gyerekkorunk.
