Érezni fakó mosolyodban
hogy szeretjük egymást.
Az én kedvenc
te-pólódban
nézni, ahogy kergeted
reggel a postást.
A csekkek, a számlák,
a forró teád a pulton,
fáradt szemem, ahogy
tussal kihúzom.
Kipipált nevem
a jegyzettömbödben,
álmos félelem
az életünkben jelen,
a fennkölt szavak
gyenge felböfögése,
vasárnap a mise,
a kérdés, hogy mész-e,
emlékezni haragod alatt
a régi szerelemre,
kihozni belőled,
amit akarok,
ahogy a megszáradt felsőket
széjjelválogatod,
és látni, hogy fáradunk,
néha együtt,
néha külön.
Hintázni ritmus nélkül
elnyűtt kötelünkön,
szállva rajta,
csobbanni be a tóba,
vagy csak lógni rajta,
lábaddal belerúgni
az én lábamba,
jövőmbe a te jövőddel
naptárostul,
összefolyva,
és számolni együtt
dekára a felvágottat,
fáradtan szeretni
az ingerült vitákat,
hogy a dobogás
az idő elteltével
fejfájássá vált,
hogy szemed ráncaiba
a sok nevetéssel
szerelmünk bujkált.
Elbújni a vállad mögé,
az ádámcsutkád mellé,
beleharapni a nyakadba:
egyszer hogy fájjon,
máskor meg, hogy nevess.
Vitatkozni alvás előtt,
ki az, aki jobban szeret,
kihordani lábon együtt az életet.
