az otthon az ahol enni kapok ésinni ahol kicserélik a sebemen a kötéstahol sokáig lehet aludni ahol el lehetbújni a napok elől ahol anya van megapa ahol kitakar az álmatlanság és anyabetakar ahol apa paprikás krumplit csinálebédre és tévét nézünk betakarózva teávala kezünkbe az otthon az ahová haza…

Állat vagyok, s te is. Reggel egészen apró, katicabogár, pocok, kismadár. Két tenyered összezárt kelyhe – otthonom. Délelőtt szabad vagyok. Nyári napokon napozok a kövön, gágogok izgatottságomban, ha történik valami, de mikor a hideg érkezik, gorombán csapok karmos kezeimmel, üvöltve…

Néha úgy érzem, a legrosszabbat kapod belőlem. A hőn szeretett, elnyűtt erdőzöld mackónadrágot, a melltartó nélküli napokat, összefogott, kusza hajat, bozontos szemöldököt, mikor ördögi gondolatok trappolva táncolnak az agyamon. Bárcsak mondhatnám, ez azt jelenti, szeretlek, a foltos fehér…

Miért gondolod azt, hogy én nem voltam, mielőtt megszülettem? Én mindig voltam, csak akkor még nem akartam róla szólni neked, mert még kislány voltál.

Felemel, elejt, hordoz az este, sötét árnyékom hull levelekre. Leskel az alkony, bújik a csillag, aki ma itt volt, holnapra itt hagy. Pörög a levél, pihen a szárnyam, gyerekkoromban anyámmal háltam. Megvan az ágyunk, megvan a szárnyam, anyám meg fű lett messzi határban. Apám, ő harmat, anyámon…