Viszontlátásra, - mondom, és megyek.
Robognak vonatok és életek -
Bennem, legbelül valami remeg.
Mert nem tudom,
Sohasem tudhatom:
Szoríthatom-e még
Azt a kezet, amit elengedek..

Düh csikarja fenn a felhőt,
fintorog.
Nedves hajjal futkároznak
meztélábas záporok.
Elfáradnak, földbe búnak,
este lett.
Tisztatestü hőség ül a
fényesarcu fák felett.

sose káromkodott
egész életében
azt se mondta
hogy fene enné meg
fejfájásra
sem panaszkodott
nem volt az étele se sós
se sótlan
hogy majd hogyan
számol el vele az isten
fogalmam sincsen
mit gyón majd meg neki
mert istennek lenne mit
például
apám pofonjait

Amikor azt mondtam neki
az infarktusa után pár évvel,
hogy talán végleg le kellene
szoknia, beleszívott egy mélyet
a cigarettájába, és azt válaszolta,
mióta látta magát felülről
az újraélesztésekor, már
nem fél a haláltól, akkor
legszívesebben ordítottam
volna, hogy baszd meg, milyen
hülye őrangyalod van neked,
ha a legfontosabb pillanatban
a mozdulatlan testre fordította
az objektívet, nem anyámra,
aki azon volt egész éjszaka,
hogy azelőtt tüntesse el a
véres lepedőt, az elhasznált
kanülöket meg a könnyeit,
mielőtt felébredek,
mert egy vértől lucskos
nagyszobában mondani, hogy
nincs semmi baj, nem hihető,
ahogyan az sem, hogy az utolsó
kilélegzés semmiben sem
különbözik az első slukktól.

Ha megesznek az állatok,talán a combommal kezdik majd,
aztán a vállam jön, a vesém, az oldalam,
a többi persze szemét
haleledel
(de kidobni mégsem),
és ott a fej, ki is lehet tömni,
nőstény, 53 éves,
és a szív –
ki mondaná meg belőle,
hogy hányszor láttam a tengert.
én sem tudom, hogy az őz vagy a fácán,
akinek a húsát
leteszik a szomszédos asztalra
(pecsenye),
hány napfelkeltét látott
a tulajdon szemével,
és hagyott-e jeleket a buckák, a tócsák,
a közönyösen hajlongó bokrok közt
a saját fiának.

Nem fogod megérteni ezt a hangulatot,
előre tudom, csak ha összefüggéstelen
képeket rajzolok sebtiben, milyen borzasztó,
csak akkor érted meg, milyen iszonyú.
Ez az én hangulatom, figyelj: előttem
egy mozdulatlan kék tó, képzeld el, olyan
meredten világoskék, hogy megijedsz, és körül
a partján semmi. De mégis: képzelj el
egy szikár fát, kiszáradtat; a víz partjára
gondolj egy agarat, soványat, szárazat, mint
a fa. Füttyentesz, de magad is megijedsz:
a füttyentésedet magad se hallod, s a kutya
nem mozdul, semmi se mozdul. Az ég
tiszta, inkább szürkés árnyalatú, de olyan,
mint egy kiégett, közömbös ember szeme,
a napot ellopta valaki, de azért világos
van, mondhatnám erős, sértő a fény.
Az első hang belülről szólal meg ebben a
csendben, idegen kiállhatatlan hang, csupa
hideg e- és i-betűvel beszél, de nem érted.
Tíz perccel azelőtt még tudtad, hogy mit
akarsz, hová akarsz menni, most meg állsz,
mintha ebben a pillanatban érkeztél
volna valami idegen csillagról. Sírni
nem tudsz, megszorítod a saját kezedet,
aztán egyszerre rájössz, hogy fázol.

Rettenetesen fázol.

"I walked into an office building one afternoon in a hurry,dashed into the waiting elevator. As I rushed in, I caught an unexpected glimpse of myself in a security mirror`s reflection. In that moment my brain did an odd thing - it fired off this split-second message: "Hey! You know her! That`s a friend of yours!" And I actually run forward toward my own reflection with a smile, ready to welcome that girl whose name I had lost but whose face was so familiar. In a flash instant, of course, I realized my mistake and laughed in embarrassment at my almost doglike confusion over how a mirror works.

...

Never forget that once upon a time, in an unguarded moment, you recognized yourself s a friend."

Elizabeth Gilbert: Eat, pray, love