- Vallj színt! rivallják. - Szivárvány... suttogom.

Mil's things

Mil's things

Filotás Karina: Hirdetés

2024. június 25. - miletta
Nyár.
Poros földút.
Kádárkocka.
Szögesdrót-kerítés,
alatta kutya ásta lyukak.
Csendes környék ez,
a szóbeszédet visszaverik a falak.
Sokéves a burkolat.
A házalapba atyai rosszallásokat
kevertek a beton mellé.
Egy tisztítófestés igazán ráfér
a bent felejtett mosolyokra.
A kihordott szobamagány is
elszállításra vár a konyhakövön.
Nem jöttek érte.
A nyílászárók sem a legújabbak.
Néhol javítani is kell,
mert a kimondatlan szavak
kifolynak a réseken.
Más levetett emlékeivel borítjuk
a molyrágta kanapét, hogy elfedjék
az átbeszélt éjszakáktól kijáró rugókat.
Néhány régi szokást le kellene nyírni
az udvaron, túl sok gyökérrel
kapaszkodnak a felszín alatt.
Ha nem teszünk végre valamit,
még elburjánzanak.
A ház mellett terasz, kőlépcsők.
A kertben anyánk életműve.
A szomszéd kérdésére száraz köhögés
a válasz, mint amikor ballagás után
nekünk szegezték: "Mi lesz belőled?"
Mondhattuk volna azt,
hogy generációs szakadék.
Abból is a mélyen zengő fajta,
amibe ha belerúgják a követ,
még másnap is visszhangzik.
Igazán megvehetné már valaki
a gyerekkorunk.

Szilveszter Andrea: Románc

A megállóban szegődött hozzám,
Mint ahogy a kóborkutyák szoktak,
ha megérzik szatyrodban
a frissen sült kifli illatát.
Szeme tenger, bőre a homok,
Nem bántam, ha elkísér egy darabon.
Gyengéd volt, sokszínű és buja,
de leginkább igaz.
A fagyimba nyalt, óvatosan simogatta le a ruhám,
Elhalmozott színes virágokkal.
Esős napokon nyakamba fúrta az orrát.
Nem hitegetett és nem ígért.
Én pedig a homokba temettem minden kételyem.
Könnyű prédaként dobtam magam karjaiba,
Átölelt, álmaim ringatta.
Egy este, amikor éppen szájon csókolta
a horizontot a nap,
ő megcirogatta arcom,
s még hallottam, ahogy
bőröndjét összehúzza.
Hajnalban hiába kerestem,
A partra rohantam,
mint ki valamiféle magyarázatra vár.
Homokba rajzolt üzenet –
Viszlát, jövőre,
A nyár.

Dimény H. Árpád: hagyatékul kislányomnak

tudnod kell
márpedig a világ gyönyörű
még úgy is
hogy az óperenciás tengeren túl
tinédzsereket
lőnek halomra irányt vesztett tinédzserek
a világ gyönyörű
bár a szomszédban az üveghegyen túl
rakéta záporozik lakónegyedekre
a világ gyönyörű
úgy is hogy tudom
valahol veled egyszerre nőhet fel
valami féltékeny őrült
aki halálba szoríthat a szerelem jogán
a világ gyönyörű
bár vannak benne
ronda apák édesek és mostohák
nagybácsik erős és gonosz férfiak
akik holdtöltekor napfordulókor
vízkeresztkor fizetésnapkor
förtelmes disznóvá változnak
és olyankor szeretnek kismalacokkal
játszani
szeretik hallani hogy visít
a világ gyönyörű a különféle
varázslók keverte halálos mérgekkel együtt
melyek belefolynak a vizeinkbe
átitatják a földünket és levegőnk
úgy ahogy tanítottam
te csak vedd szemügyre
újra meg újra a fákat
melyek alá bújsz
takarózz be óvó árnyékukkal
rázd fel a virágok-füvek párnáját
mielőtt ráheveredsz
kövesse a szemed a patak vizében
csillogóvá csiszolt kövek ragyogását
aranyszínű díszeit a templomunknak
a nyári szellőt halld csak
kacagj a halálra
nézz be a füvek közé a kövek alá
és mondom neked
nem vagyunk sem többek
sem kevesebbek mint a futkározó bogarak
vagy nyálkás csigatojások
de te csak figyelj
mindig csak figyelj és nézz és láss
ha így teszel
majd te is meg akarod menteni
mindezt

Imre Flóra: Szerelmem, Macska úr

Egyéniség. És puha a bundája.
Kis termetű. Csontjai vékonyak.
Utcamacska volt kisgyerekkorában,
kevés volt a vitamin, tápanyag.
Bal füle csipkés: egyszer szétharapták.
Háta szürke, hasa angyalfehér,
sötét pöttyök piszkítják rózsatalpát,
szürkés folt pofácskája jobb felén.
Ó, Macska úr, bajtársam, kis gazember,
körmös-karmos, harapós, kis gepárd,
hogy szeretem, ha párnámon heversz el,
hasamon formálsz kifli-figurát!
Este szfinx-árnyad ablakomba ül:
veled nem vagyok olyan egyedül.

Nagy Zsuka: emlék

a pillangóember

Kijöttünk a kórházból, és ott volt az a bácsi, akiről beszéltél.
a korlátokba kapaszkodva lökte magát előre.
pillangóember, mondtad. óvatosan a tenyeredbe tetted,
a kerékszárnyaira nagyon vigyáztál, megragadtad a kart,
és toltad, amerre akarta. mondta, hol lakik, elvittük oda,
de nem ott lakott, mondott egy másik címet, már ott is mások éltek,
aztán az epreskertre vittük. kijött egy ember, és ránk kiabált.
behúzódtunk az árkád alá, és zsemlét meg sajtot ettünk,
amit a kórházból elhoztál. fáztunk, későre is járt,
de még két utcára elmentünk, mindenki elküldött, és kiderült,
hogy a bácsi nem akart a szent katalinba visszamenni,
mert mindig meglopják. műlábért indult el reggel,
mire odaért, a boltot bezárták. felhívtuk a szent katalint,
kereste őt a rendőrség. megpörgettük, szökevény,
mondtuk neki. vihogott elől az az egy foga, és bevizelt.
mi voltunk neki az egész világon csak.
se a fiának, se a feleségének nem kellett,
se lába, se pénze nem volt, meg egy ujja hiányzott.
otthagyta a gyárban vagy ötven éve, levágta valami gép,
a lábait az érszűkület. másnap megbuktál a vizsgán,
és délben elmentünk a szent katalinba, elhoztuk a bácsit hozzánk.
a kertben ettünk, mint egy család. régen üres az a két hely a kertben.

Markó Béla: Macskaszonett

Olyan vagy, mint egy macska, csak dorombolsz
mellettem, és nyújtózkodsz jólesően,
hozzám simulsz, ki tudja, mire gondolsz,
míg a szememben, hűséges tükörben

meg-megnézed magad, mert semmi másra
én nem vagyok való, mint szakadatlan
ragaszkodásra s rád-csodálkozásra,
hogy tükröt tarthassak neked magamban,

de végül jó is ez, miért ne lenne,
ha oldok és oldódom én is ebben
a részegítő macskaszerelemben,

s már fúrnám arcom hajadba s öledbe,
ám prüszkölök, és nem látok a könnytől:
allergiás vagyok a macskaszőrtől.

Dara Yen Elerath: Amiért nem tudtam elhagyni a bántalmazómat

Mert évekig szomorú voltam és ő ragyogott, mint egy sötét angyal.
Mert Carl Jungot olvastam, aki szerint a sötét angyalok fényt hordoznak, és hordozzák az eget.
Mert az ég hideg, ezért a hidegségét, a közömbösségét, a szeretet tüneteként fogadtam.
Megfelelni vágytam, de nem tudtam neki. Acél tüskékkel rúgott ló voltam. Futásra kényszerítettek, és jól esett a futás.
Mert a szája egy rothadt szilva volt, ha megcsókoltam, folyadék csorgott le torkomon,
keserű, mint a méreg, táplálva bennem valamit, ami arra vágyott, hogy marják.
Mert éjjelente acél színű csüngőlepkékkel álmodtam – a csüngőlepkék cianidot nyelnek, hogy megmérgezzék a ragadozókat, és magukhoz vonzzák a párjuk. Azt hittem, cianid lepke vagyok. Azt hittem, a méreg az elemem, hogy része a véremnek.
Mert amíg vele voltam, megszűntem félni a saját halálomtól. Ahogy a tömegektől, pókoktól,
az idegen szemektől. Egyedül tőle féltem.
Mert minden reggel szorongva ébredtem: ma vajon fog-e bántani? Felhív-e részegen, hogy ismét elmondja, te hülye, te csúnya, te szerencsétlen? Ő újság volt, borzalmas híreivel és függővé tett az olvasása.
Mert amikor körém tekerte súlyos karjait, elöntött a béke. Mert azokban a pillanatokban majdnem el tudtam hinni, hogy szeret, még amikor a telefonjáért is nyúlt, hogy a nőkkel beszéljen, akikkel épp csalt.
Mert egyszer egy nő voltam, akivel csalt. Hazudott a feleségének, és a felesége elhagyta.
Vajon én megérdemeltem-e a bántalmazást, amelyet aztán kapni kezdtem?
Mert amikor egy barátnőmnek magyaráztam a kapcsolatunkat, ő egy utazáshoz hasonlította azt.
Mert az utazás izgalom, mert még akkor is ha rettegsz, felélénkülsz, így amikor éreztem, hogy a fejemet a kocsiablaknak üti, és dudorok nőnek a koponyámon, nem tudtam
erőt venni magamon, hogy kiszálljak. Az ülésbe kapaszkodtam, az ajtó fogantyújába.
Mert az acélszínű csüngőlepkék a cianidot egyszerre fogyasztják és termelik, ez a csüngés, az hogy ő kell, volt a mérgem.
Mert amikor megalázott, a karjaimba üvegszilánkokat véstem, hogy kivérezzem a mérget.
Mert vérem eláztatta a havat a háza előtt, rózsaszínre pecsételve, mint egy szerelmeslevelet.
Mert a sürgősségi egy órára volt kocsival, és ő túl részeg volt ahhoz, hogy vezessen.
Mert épp esésben voltam, és már hét éve estem.
Mert hét év hosszú zuhanás.
Mert attól féltem, ha padlót fogok, végül összetöröm magam.
Mert elkápráztatott fenyegető szépsége, és elkápráztatottságomban voltam őz, ami egy épp szembejövő kocsi fényszórójába bámul.
Mert a verőfény könnyen tűnhet mennyországnak.

Lackfi János: Valamit mindenki csinál

Valamit mindenki csinál
hord magánál papírzsepit
előreengedi a hölgyet
mindig átadja a helyét
szája elé teszi kezét
azt mondja hogy nem történt semmi
pulton hagyja a visszajárót
ha rágyújt a füstöt félrefújja
segít felvenni a kabátot
mindenki csinál valamit
legalább ne nagyon zavarjon

Valamit mindenki csinál
olyasmit vesz a ruhája alá
vagy éppen nem vesz alá semmit
tudja hogyan szeretik a haját
ma ő fizet és ugyan hagyd már
virágot hoz kis apró ezt-azt
megdicséri az új illatot
a reggelit az ágyba viszi
tudja a kávét hány cukorral
mindenki csinál valamit
mégis könnyebb legyen megszokni

Valamit mindenki csinál
vesz a gyereknek egy motort
nem nyit rájuk a kisszobában
egy csöppet megtoldja a zsebpénzt
elengedi kenutáborba
nem szól hogy hangos a zene
elkerül minden kényes témát
úgy tesz mint aki észre se vette
hogy hajnalban jött meg berúgva
Mindenki csinál valamit
minél kevésbé legyen útban

Valamit mindenki csinál
várja a családot ebéddel
ruhát varr pénzt dugdos a zsebbe
hoz egy kis friss kerti zöldséget
demizson bort ad süteményt pakkban
jelzi van egy kis spórolt pénze
vigyáz addig a gyerekekre
jöttök csillagom amikor jöttök
majd mosogatok nézd csak a tévét
Mindenki csinál valamit
könnyebb legyen őt elviselni

Valamit mindenki csinál
ami felesleges kidobja
gyűjt a számlán a temetésre
a papírokat előkészíti
rájuk írat telket és házat
szétosztogatja a ruhákat
összeszedi kit értesítsünk
katalógusból kinéz virágot
sírra nem kell sokat locsolni
Mindenki csinál valamit
ne legyen túl sok ügyintézés

süti beállítások módosítása