letöltöttem egy alkalmazást a telefonomra,
amelyet ha éjjel bekapcsol az ember, és zajt érzékel,
rögzíti. reggel aztán zajonként visszahallgatható.
tulajdonképpen arra voltam kíváncsi, beszélek-e
álmomban, és ha igen, mit. eleinte úgy tűnt, semmi
érdekes. egyszer kimentem vizet inni: padlónyikorgás
és ajtócsukódás. elment az ablak alatt egy-egy autó.
párszor átfordultam az ágyban. beazonosíthatatlan
sistergésekből is akadt jó néhány percnyi. aztán
fél négy felé kimondtam a nevedet.

nem emlékszem
álomra, azt hittem, hónapok óta nem gondolok
rád. reggel lett, ülök az ágy szélén, kiszolgáltatottan
a hangomnak és a nevednek. ennek a reggelnek a napját
majd azzal töltöm, hogy megmagyarázom magamnak
a szerelmünket. mert ennyi hónap után értenem kéne:
beazonosítható és beazonosíthatatlan zajokból álltunk
össze. és csendekből, amelyek semmilyen körülmények
között nem hallgathatók vissza.

Mint sötétet a fény -
úgy leltelek,
mint utazó a megürült padot,
és úgy szeretlek most, ahogy mély
vizeknek halai az iszapot.
Tenyeremben simogatás lapul
- így bújnak meg a házak közt csöpp terek -
Elment a kedves
Én engedtem el,
mint léggömb zsinegét a kisgyerek.

Még annyi mindent mondhatnék neked,
mégis évek óta írok egy levelet.
Csak egyetlen sornyi hazugság - röviden:
Már megtanultam élni nélküled.

Különös táj lesz, sűrű lesz a csendje,
csak mélabúd halálos húrja szól.
Belejajdulsz a süket végtelenbe,
keresni fogsz, és nem leszek sehol.

".. és hiába megyek el ide vagy oda, kötök ki idegen vagy ismerős ágyban. Nem szabadulok, a lélektan orvosával szólva, aki eredménytelenül kezelt ellened, érzelmi beszűkültségemtől, nem tudok véget vetni ennek az áldatlan állapotnak, melyben a romlott rész eltakarja előlem az egészséges egészt, és újra meg újra visszatérek hozzád, és neked szükséged van ezekre a visszatérésekre, ha nem így volna, észrevennéd, hogy mialatt a fogkefét, borotvát, törülközőt, váltás fehérneműt és az éppen olvasott könyvet magamhoz veszem, szemem sarkából téged figyellek, és esdeklő tekintettel arra kérlek, ne engedj elmennem, mert tudod, úgyis visszajövök, és azzal, hogy visszajövök, mindazt a rosszat megteszem magammal, amit neked kellene megtenned velem, ha nem mennék el..”

A szavak helyét itt legbelül
most puha csönddel bélelem,
hogy ringatózva elaludjon
a mindig éber félelem.

A hallgatásom rásimítom
árnyak ráncos homlokára,
s azt hogy voltál elfelejtem...
elfelejtem nemsokára...

Hozzád akarok bújni.
Vagy valakihez,
aki nem tart kisgyereknek,
amiért sírok
és akivel mindenről lehet hallgatni.
Ugye beengedsz, hogyha kopogok?
Ugye meghallgatsz, hogyha suttogok?
Ugye elhiszed, amit gondolok?
Ugye megtartasz, hogyha maradok?
Ugye elengedsz, hogyha indulok?